Javaslat az Alkotmánybíróság döntésének helyes kezelésére

A hitelesek ügyében kimondott alkotmánybírósági határozat a felelősséget és a rendrakás jogát átrakta a politikusokra. Igazából most már semmilyen elvi akadálya nincs, hogy a devizahitlesek ügyét egyszer és mindenkorra az aktuális kormányzat lezárja. Gyakorlatilag egyetlen kitétel, hogy mindkét fél érdekeit figyelembe kell venni. Ezt nem lesz nehéz betartani, mivel az eddig létrejött adósmentős intézkedések vagy kikerülő vagy probléma-eltoló hatályúak vagy igazságtalanok voltak, pl. a végtörlesztés, ahol első sorban a jómódúaknak kedvezett a törvény, akik nem voltak bajban. Az árfolyamgát a nyilvánvaló előnyei ellenére is csak a probléma időbeli eltolását jelenti. Az összes többi intézkedés vagy kifejezetten károkozó volt a hitelesek szemszögéből, vagy érdemi intézkedést nem tartalmazott. Nyilvánvaló, hogy az eddigi intézkedések, eddig a bankoknak kedveztek.

Itt az ideje, hogy a hitelesek érdekében is alapvető megoldás szülessen. Nézzük meg, mi a minimum, amit a törvényhozónak meg kell tennie, ha helyre akarja állítani a társadalmi igazságosságot, amely nélkül nem mondhatjuk el, hogy érdemi intézkedés történne. Ne felejtsük el, hogy az egész devizahiteles problémakört az ország gazdasági erejének amortizálódása okozta, amely magával hozta a forint gyengülését. Erről az adósok nem tehetnek, hiszen ez kizárólag a politikusok felelőssége.

Legfontosabb a végrehajtások időkorláthoz, és értékhatárhoz kötése. A bedőlt hitelek legnagyobb veszélye, hogy az adósok a tartozást az életük végéig sem tudják visszafizetni. A fedezet elvesztése után még olyan tetemes tartozás marad fenn, amelyet a végrehajtással sújtott adósok a jövedelmük jelentős letiltása mellett is képtelenek visszafizetni a két-háromszorosára duzzadt tartozásokat, tehát adósrabszolgává válnak. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, ezért a legfontosabb jogszabály, amit meg kell hozni a kormányzatnak, hogy az adós csak a fedezet értékéig felel a tartozásáért. Ehhez elég a szerződések áttekintése: a hitelek biztosítékaként a bank a fedezetet határozta meg, a végrehajtást viszont a teljes vagyonra kiterjeszti. Erre ugyan lehetősége van, de ezt úgy elrejtette az egyéb szerződési feltételek közé, hogy legfeljebb csak egy jogban jártas személy tudta ezt a szerződési környezetből kihámozni. Amennyiben a bankok ezt a kitételt a szerződési környezetben figyelemfelkeltő módon, nyomatékosan az ügyfél tudomására hozzák, ebben az esetben a szerződéseket az ügyfelek túlnyomó többsége nem írta volna alá. A bank a tájékoztatási kötelezettségében komolyan hibázott. Nem az árfolyamkockázat hanem az adósrabszolgaság kockázata volt a hitelekben a legnagyobb kockázati tényező.

A második problémakör a szerződések érték-aránytalansága. A szolgáltatás nem áll érték-arányban a kötelezettségekkel. Ez azt jelenti, hogy a tőkére fizetett egészségesnek mondható 40 max. 60%-os visszafizetési arány már meghaladja a 200 %-ot, gépjárműveknél a 300%-ot. Ennek legfőbb oka az egyoldalú szerződésmódosítások korlátozás nélküli alkalmazása. Ezt nyilván azért tehették meg a pénzintézetek, mivel nem került szétválasztásra a bankok felelőtlen gazdálkodásából eredő veszteségek, illetve a kivédhetetlen külső hatások miatti indokolt szerződésmódosítás. A bankok nem prudensen hiteleztek, a minimális hitelbírálati szabályokat sem tartották be. Emiatt nyilván komoly veszteségeket szenvedtek. Ezek kompenzálására hárítják át a terheket az ügyfelekre az oklistákat pedig inkább a külső körülmények rovására írják.

Ez a két alap-probléma, amelyet a politikusoknak most már kötelezően orvosolniuk kell. Az első problémakörre: az adósrabszolgaságra alkotmányos kifogások is felmerülhetnek, hiszen az emberi méltóság és a szabad élethez való jog korlátozása pénzügyi módszerekkel nem megengedhető. A második fontos kérdésnél elég nagy a törvényalkotó választási lehetősége. Legalább tíz indokot lehet találni, amely alapján az érték-aránytalanság felszámolható. Mindenképpen szükséges lenne a végrehajtási eljárásokat felfüggeszteni egy átfogó törvény megalkotásáig, hiszen a végrehajtási eljárások jelentősen felgyorsultak, ezt az ügyet tovább halasztani már nem lehet.

Plusz még egy kötelezettsége van a kormányzatnak, amelyet évek óta nem sikerült rendezni: ez a Végrehajtási törvény átgondolása. Célszerű lenne államigazgatási eljárásban kezelni a jelzálog hiteleket, hiszen a végrehajtási költségek elérik a tartozás 20%-át, amely szintén megnehezíti a tartozások visszafizetését.

A Kúria mint jogszolgáltató

A Kúria döntése jól bizonyítja, hogy nem képes a szerződések szövegének hátterében megbúvó mögöttes szándékokat objektív módon értékelni, illetve a szerződések következményeit megfelelően értelmezni. Nem vizsgálta a felek szerződési akaratát és biztos vagyok benne, hogy egy Legfelsőbb Bírósági tag is bőven eltévelyedne egy saját maga által megkötött hitelszerződés szerződési feltételei között. Az, hogy mi ütközik jó-erkölcsbe ezek után igen szubjektív véleménynek tűnik.

A Kúria nyilván azért nem talált kivetnivalót a mostani hitelszerződésekben, mivel tevékenységét az egyszerű jogi szolgáltató szintjén határozta meg. Fel kell tenni a kérdést, hogy egy bíróságnak ez a szerep kielégítő-e vagy a szerződéseket beltartalmuk, szándékaik vagy éppen szellemiségük alapján is meg kell ítélnie.

A hitelszerződéseknek nem az a „rákfenéje”, hogy volt-e mögöttük deviza vagy sem, hanem az, hogy a bankok olyan szerződési környezetet alakítottak ki, amelynek következményeiről az ügyfeleknek halvány fogalmunk sem volt: többek között, hogy nemfizetés esetén milyen következményekkel számolhatnak. A hitelszerződésekben egyértelműen meghatározták a fedezet mértékét és fajtáját. Ebben közösen világosan kikötötték, hogy az ingatlan a hitel fedezete. Az ügyfelek nem tudják ésszel felfogni, hogy most mégis miért a teljes vagyonuk, kocsijuk, jövedelmük kerül végrehajtás alá? A bank milyen alapon kéri a behajtást minden ingó és ingatlan vagyonukra? Nyilván ha ezzel kapcsolatban is aláírnak egy kockázat-feltáró nyilatkozatot, nincs az az Isten, amiért egy hitelszerződést aláírtak volna.

A Kúria azt állapította meg, hogy a szerződések nem irányultak lehetetlen szolgáltatásra, márpedig ha egy bedőlt hiteles minden vagyona, élete végéig keletkező jövedelme nem elegendő a tartozás visszafizetésére, ezt csak egyféleképpen lehet értékelni: a bank tájékoztatási hiányosságai, a megfogalmazott szerződési feltételek örök életére nyomorba döntik az ügyfelet, beleértve családját is.

Nem tisztünk a Kúria szakértelmének megkérdőjelezése, de ezt a kérdést szakértők bevonása nélkül, tisztán jogi eszközökkel megállapítani nem lehet. A Kúria ebben a kérdésben nem volt kompetens, hiszen egy bíró hogyan tudná megállapítani egy szerződés minden következményét, illetve azt, hogy egyenrangú felek írták-e alá ezeket a szerződéseket.

Arra sem jött még rá sem bíróság, sem szakértő, hogy a magyar hitelezési gyakorlat miért tért el a szomszédos országokétól? Idáig még azt sem sikerült megállapítani hagy a szerződéseken belül mi a költség és mi az, ami nem költség? Mi az, amiről a banknak tájékoztatni kell az ügyfelet?

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szerződésekben nem az árfolyam volt a legnagyobb kockázat. Ennél nagyságrendekkel nagyobb az ügyfél ellehetetlenülésének kockázata, az élete végéig tartó szerződési kitettsége. Nyilván nem véletlenül menekül külföldre a bedőlt hitelesek tömege, hiszen abban reménykednek, hogy ott nem éri utol őket a végrehajtó keze.

A kockázatok mértékének meghatározása elválaszthatatlan része kell, hogy legyen minden hitelszerződésnek. Nyilván itt a jó-erkölcsbe ütköző szerződési feltétel megkérdőjelezhető. A Bankszövetség arra hivatkozik, hogy ezeket a törvények nem írták elő vagy nem tiltották. Ez sokszor sajnos igaz, de ettől még ezek a szerződési pontok erkölcstelenek.

Az egész bírósági rendszer ítéleteit eddig gyakorlatilag szakértők bevonása nélkül hozta. Hogyan minősíthetné egy bíró a bankok pénzügyi rendszerének működését? A bírók közül bizonyára nem sokan végeztek közgazdasági egyetemet vagy pénzügyi főiskolát. Nyilván nem is várható el egy bírótól, hiszen a pénzügyi rendszerek bonyolultsága vetekedik a törvények bonyolultságával.

Összességében a Kúria ítélete csalódást keltett, „visszadobta a labdát” a kormánynak. Már csak az a kérdés, hogy magától a kormánytól mit várhatunk. Az eddigi intézkedéseinek egyikét sem előzték meg sem elemzések, sem hatástanulmányok. Ha lett volna ilyen, akkor a 2010-es kilakoltatási moratóriumot abban a formában biztos, hogy nem vezetik be, hiszen a moratórium alatt a tartozások emelkedését nem fagyasztották be. A másfél év alatt a tartozások megduplázódtak és még jobban a gödörbe taszították az adósokat. A kvótarendszer gyakorlatilag ugyan ebben a betegségben szenved.

A kormányzati intézkedések miatt bekövetkezett károk még a bankok károkozásán is túltesznek Itt már nem egyszerűen csak politikai döntésekre lenne szükség, hanem szakmailag is megalapozott politikai döntésekre. Valami kiutat kell biztosítani a hiteleseknek. A problémák tologatása már a továbbiakban nem vállalható.

A perek továbbra is tömegesen fognak folytatódni, de ez nyilván annak a következménye, hogy semmilyen fogyasztóvédelmi törvény nem létezik a pénzügyi fogyasztók részére. A Pénzintézeti törvényt a bankárok csinálták, mint ahogy a Végrehajtási törvényt is a végrehajtók véleménye alapján állították össze.

Remélhetőleg ezek a bizonyos politikai döntések legkésőbb január hónapban megszületnek.